Egy repülőgépen térsz magadhoz. Fogalmad sincs, honnan jöttél, vagy merre tartasz. Nincs emléked az elmúlt két hét eseményeiről. Kiverték a metszőfogaid, betörték az orrodat, az arcod feldagadt. Nincs csomagod, nincs pénzed, nincs állásod. A rendőrség három államban köröz. Tíz éve alkoholista, három éve drogos vagy. Most mit lépsz?
James Frey huszonhárom évesen a kábítószertől testileg és szellemileg teljesen leépülve került egy Minnesota állambeli elvonóba. Választásra kényszerült: vagy végleg elássa magát, vagy kilép az ördögi körből és megpróbál talpra állni. Társai épp olyan problémás esetek, mint ő maga - van köztük bíró, gengszter, világbajnok bokszoló, széplelkű prostituált -, de mind arra a kérdésre keresik a választ: "hogyan tovább". Frey kegyetlen őszinteséggel néz szembe eddigi életével. A regény egy élet szétesését, majd lassú, fájdalmas és fáradságos összerakását mutatja be. A narkósok Háború és békéjé-nek is nevezett memoár szemléletesen ábrázolja Frey gyötrelmes napjait az intézet falain belül, ahol minden egyes percért nagy árat kell fizetni.
528 oldal
ISBN: 9639471445
Fordította: Hazai Attila
Részletek a könyvből:
1. részlet
Arra ébredek, hogy duruzsol a repülőgép motorja, és érzem, hogy valami meleg csöpög le az államról. Felemelem a kezem, hogy megtapogassam az arcomat. Az első négy fogam sehol, a pofámon egy lyuk, az orrom betört, a szemem bedagadt, szinte összenőtt. Kinyitom és körülnézek, egy repülőgép hátsó részében vagyok és senki sincs a közelben. Végignézek a ruhámon, az egészet beborítja a köpet, a takony, a vizelet, a hányás és a vér tarka keveréke. A gombért nyúlok, megtalálom, megnyomom, várok, és harminc másodperccel később megérkezik a Légikisasszony.
Miben segíthetek?
Hová megyünk?
Nem tudja?
Nem.
Chicagóba utazik, uram.
Hogy kerülök ide?
Egy Orvos és két férfi hozta fel.
Mondtak valamit?
Beszéltek a Kapitánnyal, uram. Nekünk csak annyit mondtak, hogy hagyjuk önt aludni.
Mikor szállunk le?
Körülbelül húsz perc múlva.
Köszönöm.
Bár nem nézek föl, tudom, hogy mosolyog és sajnálkozik rajtam. Nem kéne.
Egy kis idő múlva földet érünk. Körülnézek, hátha van valamim, de nincs. Nincs jegy, nincs táska, nincs ruha, nincs pénztárca. Ülök, várok és megpróbálok rájönni, hogy mi történt. Semmi nem ugrik be.
Mikor már az összes Utas kiszállt, felállok és elindulok az ajtó felé. Öt lépést vánszorgok és leroskadok. Képtelen vagyok továbbmenni. Meglátom az ismerős Légikisasszonyt, és intek neki.
Jól érzi magát?
Nem.
Mi a gond?
Nem tudok rendesen járni.
Ha eljut az ajtóig, akkor szerzek egy tolószéket.
Milyen messze van az ajtó?
Nincs messze.
Felállok. Imbolygok. Leülök. A padlót bámulom, és nagy levegőt veszek.
Rendbe fog jönni.
Felnézek és a nő mosolyog.
Jöjjön.
Felém nyújtja a kezét, és én megfogom. Felállok és belecsimpaszkodom a nőbe, aki segít átvergődni a keskeny Folyosón. Kiérünk az ajtóhoz.
Mindjárt jövök.
Elengedem a kezét és leülök a fémhídon, ami a Repülőgépet kapcsolja össze a Kijárattal. Nem megyek sehová.
A nő nevet, látom, hogy elmegy és becsukom a szemem. Fáj a fejem, fáj a szám, fáj a szemem, és a kezem is fáj. Az is fáj, aminek neve sincs.
Összeugrik a gyomrom. Érzem hogy jön. Gyors, erős, és perzsel. Nem lehet megállítani, csak becsukod a szemed és hadd szóljon. Kijön, és hanyatt vágódok a bűztől és a fájdalomtól. Semmit se tudok tenni.
Ó, Istenem!
Kinyitom a szemem.
Semmi bajom.
Keresek egy Orvost.
Mindjárt rendbe jövök. Csak vigyen ki innen.
Fel tud állni?
Aha, fel tudok állni.
Felállok, letisztogatom magam, a kezemet beletörlöm a szőnyegbe és beleülök a tolószékbe, amit nekem szerzett. Megkerüli a széket, a hátam mögé lép és tolni kezd.
Jön valaki magáért?
Remélem.
Nem tudja?
Nem.
Mi van, ha nem jön senki?
Olyan is előfordult már. Feltalálom magam.
Végigmegyünk a Folyosón és kilépünk az Érkezési Kapun. Esélyem sincs körülnézni, mert az Anyám és az Apám már ott állnak előttem.
Jézusom!
Anya, kérlek ne.
Ó, Istenem, mi történt?
Nem akarok beszélni róla, Anya.
Jézusom, Jimmy. Mi az Ördög történt veled?
Fölém hajol és magához akar ölelni. Eltolom magamtól.
Menjünk innen, Anya.
Apám odalép a tolószék támlájához. Keresem a Légikisasszonyt, de már eltűnt. Áldom az emlékét.
Jól vagy, James?
Magam elé bámulok.
Nem, Apa, nem vagyok jól.
Megragadja a tolószéket.
Van táskád?
Anyám sírva fakad.
Nincs.
Az emberek minket bámulnak.
Szükséged van valamire?
Csak arra Apa, hogy kijussak innen. Tolj már ki innen a picsába!
Kitolnak a kocsihoz. Átmászok a hátsó ülésre, leveszem az ingemet és lefekszem. Apám vezet, Anyám tovább sír, elalszom.
Kábé négy órával később felébredek. A fejem tiszta, de mindenem lüktet. Felülök és kinézek az ablakon. Egy benzinkútnál állunk, valahol Wisconsinban. Még nincs behavazva a táj, de érezni a hideget. Apám kinyitja az ajtót, beül a Volán mögé, és becsukja az ajtót. Reszketek.
Ébren vagy?
Aha.
Hogy érzed magad?
Szarul.
Anyád bent maradt, arcot mos és vásárol egy-két dolgot. Neked kell valami?
Egy ásványvíz, néhány üveg bor, meg egy doboz cigi.
Komolyan mondod?
Aha.
Ez így nem jó, James.
Szükségem van rá.
Nem bírsz várni?
Nem.
Felzaklatod ezzel az Anyádat.
Nem érdekel. Ezekre szükségem van.
Kinyitja az ajtót és visszamegy a Benzinkúthoz. Visszafekszem és a kocsi plafonját bámulom. Érzem, hogy felgyorsul a szívverésem, kinyújtom a karomat, megpróbálom mozdulatlanul tartani. Remélem sietnek.
Húsz perccel később a boroknak annyi. Felülök, rágyújtok egy cigire és iszom egy korty ásványvizet. Anya felém fordul.
Jobban vagy?
Így is lehet fogalmazni.
Felmegyünk a Kisházhoz.
Gondoltam.
Ott majd kitaláljuk, hogy mi legyen.
Rendben.
Te mit gondolsz?
Most nem akarok gondolkodni.
Hamarosan muszáj lesz.
Akkor azt a hamarosant még megvárom.
Északnak fordulunk a Kisházunk felé. Útközben derül ki számomra, hogy a Szüleim, akik Tokióban laknak, két hete üzleti útra jöttek az Államokba. Hajnali négykor felhívta őket egy haverom, aki velem volt a Kórházban és megszerezte a michigeni hotelszobájuk telefonszámát. Elmondta nekik, hogy fejre estem egy Tűzlétráról, és megkérte őket, hogy segítsenek rajtam valahogy. Nem tudta mit nyomok, de tudta hogy rengeteget, és tudta, hogy az rossz. A Szüleim még aznap éjjel Chicagóba jöttek.
Szóval mit?
Mit mit?
Mit szedtél?
Nem tudom.
Hogyhogy nem tudod?
Nem emlékszem.
Mire emlékszel?
Apróságokra.
Például mire?
Nem emlékszem.
Továbbmegyünk az úton, néhány feszült és néma perc múlva megérkezünk.
Kiszállunk a kocsiból, bemegyünk a Házba, és lezuhanyozom, már nagyon hiányzott. Mire kijövök, tiszta ruhák sorakoznak az ágyamon. Felöltözöm és bemegyek a Szüleim szobájába. Ébren vannak, kávéznak és beszélgetnek, de elnémulnak, amikor belépek.
Helló.
Anya újra sírni kezd és elfordul. Apa rám néz.
Jobban érzed magad?
Nem.
Aludnod kéne valamennyit.
Fogok.
Rendben.
Anyára nézek. Nem bír visszanézni. Levegőt veszek.
Én csak.
Elfordítom a fejemet.
Tudod, én csak.
Elfordulok, képtelen vagyok rájuk nézni.
Én csak meg szeretném köszönni. Hogy értem jöttetek.
Apa elmosolyodik. Megfogja Anyám kezét, felállnak, odajönnek hozzám és átölelnek. Nem szeretem ha hozzám érnek, elhúzódom.
Jó éjszakát.
Jó éjszakát James. Szeretünk téged.
Elfordulok, kimegyek a Szobájukból, becsukom az ajtót és átmegyek a Konyhába. Átvizsgálom a szekrényeket és találok egy nagy üveg whiskyt, ami még nincs kibontva. Az első kortytól a nyakamba ugrik a gyomrom, de utána már elég jó.
Bemegyek a Szobámba, iszom, elszívok néhány cigarettát és a lányra gondolok. Kortyolgatok, cigizem, a lányra gondolok, aztán egyszer csak minden elfeketedik és onnantól kihagy az agyam.
2. részlet
Egyedül ülök egy asztalnál. Sötét van, nem tudom hol vagyok és hogy kerültem ide.
Töményszeszes és boros üvegek mindenütt, egy magas kupac fehér kokain és egy nagy zacskó sárga crack hever előttem az asztalon. Van még egy fáklya, egy pipa, egy tubus ragasztó és egy nyitott kanna tele benzinnel.
Körülnézek. Sötét van, sok alkohol, sok narkó. Mindenből van bőségesen. Tudom, hogy egyedül vagyok és senki sem állíthat le. Tudom hogy bármennyit vehetek és abból amiből csak akarok.
Az egyik üvegért nyúlok, valami azt mondja bennem, hogy álljak le, hogy rossz amit csinálok, hogy megölöm magam. Mégis kinyújtom a kezem. Megragadom az üveget, az ajkamhoz szorítom és nagyot kortyolok belőle, égeti a számat, a torkomat és a gyomromat.
Egy rövid pillanatra kiteljesedek. A fájdalmaim elmúlnak. Kényelemesen pihenek, elszánt vagyok és magabiztos, nyugodt és összeszedett. Jól érzem magam. Az Istenit, kibaszottul jól érzem magam.
Az érzés olyan gyorsan múlik el, ahogy jött, és vissza akarom szerezni. Nem érdekel, hogy mit kell tennem, mit kell elviselnem, mit kell beszednem. Megteszek bármit. Vissza akarom szerezni az érzést.
Iszom még egyet. Nem használ. Megragadok egy másik üveget, iszom egy nagyobb kortyot. Nem használ. Letámadom mindegyik üveget, egymás után iszom belőlük, semmi se használ. Ahelyett, hogy jobban érezném magam, egyre rosszabbul vagyok. Minden ami jó volt, most rossz lesz, és ez az érzés érthetetlenül és megmagyarázhatatlanul növekszik bennem. Az egyetlen lehetőségem, hogy megpróbáljam megölni az érzést. Megölni a fájdalmat. Megölni.
Átváltok a narkóra. Egy mély lélegzet után belenyomom az arcom a kokain kupacba és felszívom, az orrjáratom égni kezd és pokolivá válik a torkom. Levegőt veszek, felszívom, levegőt veszek, felszívom, levegőt veszek, felszívom. Túl sokat, túl gyorsan és vérezni kezd az orrom. Letörlöm a vért, levegőt veszek és felszívom. Aztán megint. Az öldöklés elkezdődött, de még nem végeztem.
Feltépem a zacskó cracket és kiszedek belőle egy maréknyi apró sárga kristályt. Megint letörlöm a vért és felkapom a pipát, egy hosszú egyenes fémszűrős üvegpipát és elkezdem beletömködni a kristályokat. Megtömöm, megint letörlöm a vérem, meggyújtom a fáklyát, a szájamba rakom a pipát és a végéhez tartom a fehér lángot. Beleszívok. Borsmentás mézíz keveredik a napalmmal és ezerszer erősebben üt be, mint a legtisztább koksz és ezerszer veszélyesebb is. Várok, a hatása begyorsul és felerősödik és megnő és felzabál és elsöpör. Újra jól vagyok, tökéletes, csodálatos, legyőzhetetlen, mintha minden eddigi és minden elképzelhető és minden ezután következő orgazmusom gyönyöre ebben a pillanatban koncentrálódna. Ó Istenem, elélvezek. Az Isten bassza meg, elélvezek. Hagyj élvezni, hagyj élvezni, hagyj élvezni. Hagyj egy kibaszott jót élvezni.
Olyan gyorsan múlik el, ahogy jött, és tudom, hogy hosszú időre félelem, rettegés és gyilkos düh váltja fel. A gyönyör átélésének minden jele eltűnik belőlem. Megragadom a kristályokat, megtömöm a pipát, beüt. Megragadom a kristályokat, megtömöm a pipát, beüt. A fáklya fehér és az üveg rózsaszín és érzem, hogy megperzseli az ujjaimon a bőrt, de nem zavaró. Megragadom a kristályokat, megtömöm a pipát, beüt. Addig csinálom, ameddig ki nem ürül a zacskó, aztán beletömöm a zacskót a pipába és elszívom a műanyagot. Gyilkos düh lesz úrrá rajtam és ölnöm kell. Kinyírni a szívemet, kinyírni az agyamat, kinyírni magamat.
Van még ragasztó és benzin és mindkettőt akarom. Felkapom a ragasztót, a tubus végét az orromhoz nyomom és vastag csíkot nyomok ki belőle az orrlyukaim és a szájam közötti részre. Minden lélegzet a Pokol és a halál bűzét hozza, minden lélegzet után még többre vágyom. Gyorsan és hatásosan gyilkolok most, de nem elég gyorsan és nem elég hatásosan.
Előrehajolok és szorosan a benzin vibráló felszíne fölé nyomom az orrom és belebámulok a kémiai megsemmisülés arcába. Ez az arc a barátom, az ellenségem és az egyetlen választásom. Bevállalom.
Belégzés, kilégzés, egyre gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban. Innentől kezdve már nem érzek semmit, illetve amit érzek, az olyan erős, hogy az agyam és a testem képtelen felfogni. Kellemesen érzem magam itt. Ezt akarom, erre van szükségem, ez az ami kell, így éltem le az elmúlt néhány évet az életemből.
Észreveszem, hogy fázom, felriadok és kinyitom a szemem. A Szoba sötét és csendes. Hat tizenötöt mutat a John ágya melletti óra. Hallom Warren horkolását. Felülök, megdörzsölöm a testem, reszketek. Libabőrös lesz a karom és feláll a szőr a nyakamon és félek. Félek az álmaimtól, félek a reggeltől, félek ettől a helytől és az itteni Emberektől, félek az alkohol- és drogmentes élettől, félek magamtól, félek magammal foglalkozni, félek a következő naptól, kurvára félek, félek hogy megbuggyanok. Félek és egyedül vagyok és nagyon korán van és még senki sincs ébren. Kimászom az ágyból és kimegyek a Fürdőszobába és lezuhanyozom és megtörölközöm és belém hasít a fájdalom és térdre borulok és elvánszorgok a vécéig és rosszul leszek. A rosszullét durvább, mint a szokásos. Sűrűbb, véresebb és fájdalmasabb a hányás. Minden gyomorrángás és okádás égeti a torkom, éles fájdalom hasít a mellkasomba és úgy érzem megfulladok.
Úgy érzem megfulladok és majdnem, hogy ezt is kívánom, mert akkor vége lenne. Azt akarom, hogy legyen vége.
A rosszullét elmúlik és leülök a kőre és nekidőlök a vécécsészének. Indulat hullámok árasztanak el és érzem hogy kibuggyannak a könnyeim. Minden, amit tudok és minden, amit tettem elkezd leperegni a szemem előtt. A múltam, a jelenem, a jövőm. A barátaim, az ellenségeim és a barátokból lett ellenségeim. Ahol laktam, ahol jártam, amit láttam, amit tettem. Amit leromboltam és tönkre tettem.
Sírni kezdek. Könnyek patakzanak az arcomon és csendes zokogásba menekülök. Nem tudom mit teszek és nem tudom miért vagyok itt és nem tudom hogy fordultak ilyen rosszra a dolgok. Próbálok választ találni, de nincsen. Túl szét vagyok baszva ahhoz, hogy válaszaim legyenek. Mindenhez túl szét vagyok baszva. A könnyek egyre erősebben potyognak, a zokogásom felhangosodik és összegömbölyödöm a hideg csempéken és átkarolom a térdem. Átkarolom magam és nyöszörgök és reggel van és valahol Minnesotában vagyok és öt napja nem ittam semmit és nem tudom mi a fasz történik velem.
Abbahagyom a sírást és a nyöszörgést, felülök és megtörlöm az arcom. Hallom, hogy kint beszélnek és nem akarom hogy így lássanak, tehát felkelek és veszek egy mély levegőt, azt mondom magamnak minden rendben, és kimegyek.
Belépek a Szobába. Warren és John ott áll Larry ágya mellett. Warren meghallja, hogy bejövök és felém fordul.
Láttad Larryt?
Nem.
Eltűnt a cucca.
Nem láttam.
Szerintünk lelépett.
Nem is tudom mit mondjak.
Megkeressük a Nevelőtanárokat és megmondjuk. Utánunk küldenéd, ha találkoznál vele?
Aha.
Kimennek és visszasétálok az ágyamhoz és Larryre gondolok, miközben felveszem a ruháimat. Elment. Egyértelmű hogy elment és egyértelmű hogy nem jön vissza. Kint mászkál egyedül a hidegben, valószínűleg az Autópálya szélén, cipeli a táskáit és emelgeti a hüvelykujját. A Feleségére gondol és a szép Kislányaira. Látni akarja őket, felemelni, átkarolni és megcsókolni. Bocsánatot akar kérni tőlük, és elmondani, hogy minden rendben, hogy készen áll eljátszani a Férj és az Apa szerepét, amit már régen megtehetett volna. Imádkozik azért, hogy nem kapják el azt amit ő, mert ha igen, akkor meghalnak. Lehet hogy nem holnap vagy a jövő héten vagy a jövő hónapban vagy jövőre, de előbb-utóbb meghalnak és miatta halnak meg. Áldalak Larry, veled vagyok gondolatban. Érj haza biztonságban, derüljön ki, hogy a Feleséged és a Gyermekeid HIV negatívak, legyen nagyon boldog a Földön töltött maradék időd. Áldalak Larry. Légy áldott.
Befejezem az öltözködést és kimegyek a Szobából. Összeszedem a tisztítószereket és elmegyek a Közös Vécéhez és bár nem is piszkos, letérdelek és takarítani kezdek.
Helló.
Megfordulok. Roy áll az ajtóban.
Tegnap szar munkát végeztél.
Lerakom a szivacsot.
Mi van?
Felállok.
Tegnap szar munkát végeztél.
Roy előrelép.
Nekem tisztának tűnt.
Megint előrelép.
Piszkos volt. Ma jobb munkát végezz, vagy be foglak köpni.
A helyiség kicsi.
Hallasz? Jól kipucolod a vécéket vagy be foglak köpni.
Csapdába kerültem.
Jól kipucolom. Megígérem.
Mint egy ketrecbe zárt patkány.
JOBBAN KIPUCOLOD, MINT JÓL! ÚGY KIPUCOLOD, HOGY RAGYOGJON KÜLÖNBEN KIRÚGATLAK!
Mint egy ketrecbe zárt patkány, aki ki akar törni.
TAKARODJ A PICSÁBA A SZEMEM ELŐL!
Megint előrelép. Érzem a leheletét, érzem a köpetét a pofámon. Még dühösebb lesz.
ÚGY KIRÚGATLAK INNEN, HOGY A SZAROS SEGGEDEN FOGSZ CSÚSZNI KIFELÉ!
Roy felé nyúlok, megragadom a torkát és megszorítom és a Vécé falához lököm és tompán puffan egyet rajta és visítani kezd.
SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG!
Megint megmarkolom és kilököm az ajtón. Kint a Folyosón is nekicsapódik a falnak, és lezuttyan a padlóra és tovább visít.
SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG!
Kilépek az ajtón és megállok fölötte.
Most mennyire tiszták a vécék te Anyabaszó?
Meg akarom verni.
SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG!
Szét akarom rugdosni azt a kibaszott pofáját.
Most mennyire tiszták a vécék te Anyabaszó?
Le akarom tépni a végtagjait és letömni a kibaszott torkán.
SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG!
Meg akarom ölni. Törött csontokat és széttépett véres cafatokat csinálnék belőle.
MOST MENNYIRE TISZTÁK TE ANYABASZÓ?
Kurvára kinyírnám.
MOST MENNYIRE TISZTÁK?
SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG!
Két férfi rohan felénk a Folyosón és megmarkolnak és visszahúznak. Ellököm őket.
NE NYÚLJATOK HOZZÁM BAZMEG!
Többen jönnek. Talpra állítják Royt, közénk állnak, bámulnak engem, mint valami szörnyeteget. Visszabámulok. Bámulom őket, aztán egyenesen Royt.
Rám támadt, ez egy őrült, vigyétek innen.
Roy sír és szipog. Könnyek patakzanak végig az arcán, gyorsan és nehezen lélegzik. A férfiak próbálják megnyugtatni.
Segíteni jöttem neki vécét pucolni, csak segíteni akartam és megtámadott. Nem tettem semmi rosszat.
Engem bámulnak. Bámulnak, mint valami szörnyeteget.
Megfordulok és visszasétálok az üres Szobámba és járkálni kezdek és remeg a testem és próbálok uralkodni magamon. Az egyik felem vissza akar menni a Folyosóra és megküzdeni bárkivel aki ott van, megsemmisíteni vagy megsemmisülni, a másik felem el akar bújni. Az egész énem akarja a tömény szeszt és a bort és a kokszot és a cracket és a ragasztót és a benzint, amit benyomtam magamnak álmomban.
Elönt a Düh. Járkálok és remegek és próbálok uralkodni magamon. Le kell nyugodnom, de nem tudom, hogy. A megoldás, amit ilyen esetekben és a túlélésre is használtam és függővé váltam tőle, eltűnt, helyette Orvosok és Ápolónők és Nevelőtanárok és Szabályok és Előírások és Tabletták és Előadások és Kötelező Étkezések és reggeli Munkák vannak, és ezek szart se segítenek rajtam. Szart se segítenek.
Befejezem a járkálást. Bámulom a padlót. Összezárom az öklöm és erősen szorítom és a testem minden izma megfeszül, készen állok és jön és elönt a Düh és nem tudom, mit tegyek vagy hova menjek vagy hogy álljak le és jön és jön és elborít. Szétrobbanok. Ordítok. Meglátom az ágyat. Megragadom az ágy végét és felemelem és a földhöz vágom mindenestül, mindenestül, mindenestül és csattan de ez nem elég tehát megtaposom, megtaposom, megtaposom és megint csattan, megint, megint, és mindenfele csak törött lécek és csavarok és anyák és ordítok és jól esik és csak most kezdem. Odalépek az éjjeliszekrényhez. Kihúzkodom a fiókokat és átdobom őket a Szoba másik végébe és már nem fiókok többé, hanem fiók törmelékek, a szekrény még ott van, felemelem és odavágom és már az is csak szekrény törmelék.
Van valaki az ajtónál és az a valaki kiáltozik, de nem hallom. Túl vagyok a halláson, túl a látáson, túl az érzékelésen, túl a gondolkodáson. Süket vagyok, néma és vak, öntudatlan, figyelmetlen és féktelen.
A ruhásszekrényből ruhásszekrény törmelék lesz. Van még egy ágy és felkapom és azt is összetöröm. Kint tovább ordibálnak és aztán Fehérköpenyes Emberek jönnek és karokat látok és lefognak és üvöltözök.
Tűt látok.
3. részlet
Felnézek. Egy férfi áll velem szemben. Ötven körüli, középmagas, közepes testalkatú. Vastagszálú barna haja ritkul a feje tetején és elmosódott arca olyan, mint akinek már jó néhányat bevágtak. Kék és sárga mintás csillogó Hawaii selyeminget visel, kis kerek ezüst szemüveget és egy hatalmas arany Rolex órát. Engem bámul. Lerakja a tálcáját. Úgy tűnik, ki van bukva.
Emlékszel rám?
Nem.
Az utóbbi két napban fel-alá járkáltál és Gene Hackmannek szólítottál. Tudom, hogy teletömtek a méregtelenítő szarokkal, de akkor sem vagyok Gene Hackman, sose voltam Gene Hackman, sose leszek Gene Hackman, és ha annak a kibaszott Gene Hackmannek fogsz szólítani, akkor ebből kibaszott nagy probléma lesz.
Nevetek.
Viccesnek találod?
Megint nevetek. Úgy néz ki, mint Gene Hackman.
Szerinted ez vicces te Kis Fasz?
A képébe bámulok és mosolygok. Eszembe jut, hogy nincs fogam és ettől még jobban mosolygok.
Szerinted ez kibaszott vicces?
Bámulok rá. Durva, dühös és erőszakos a nézése. Megértem a tekintetét és tudom hogyan kezeljem. Ez számomra ismerős terep.
Felállok és eltűnik a mosolyom. A férfira meredek és a Helyiség elcsendesedik. Beszélek.
Nem ismerlek. Nem emlékszem, hogy láttalak volna, nem emlékszem, hogy beszéltem volna veled és egyáltalán nem emlékszem arra, hogy Gene Hackmannek szólítottalak volna, de ha így volt, akkor az szerintem vicces
Érzem, hogy a legtöbb Ember az Ebédlőben minket figyel és a szívverésem felgyorsul, és a férfi rám bámul és durva, dühös és erőszakos a nézése. Tudom hogy nem vagyok formában, de nem érdekel. Úgy érzem készen állok. Befeszítem magam, összeszorítom az állkapcsom, egyenesen előremeredek, őt fixírozom és nem pislogok.
Ha arra kényszerítesz Öreg, hogy szétrúgjam a segged, akkor máris essünk túl rajta.
Megdöbben. Nem fél, vagy hátrál, csak megdöbben.
Egyenesen a képébe bámulok.
Mit mondtál?
Fixírozom és nem pislogok.
Azt mondtam, ha arra kényszerítesz, hogy szétrúgjam a segged, akkor máris essünk túl rajta.
Mi a neved Kölyök?
James.
James, én Leonard vagyok.
Mosolyog.
Nem tudom, hogy a leghülyébb vagy a legbátrabb fasz vagy-e, akivel eddig találkoztam, de ha válaszolsz egy kérdésemre, akkor lehet, hogy elsiklok az előbbi megjegyzésed felett.
Mi az a kérdés Leonard?
Szét vagy baszva James?
Igen, Leonard, szét vagyok baszva. Súlyosan szét vagyok baszva.
Jó, mert én is szét vagyok baszva. Szeretem a szétbaszott embereket és próbálok összefogni velük, amennyire csak tudok. Üljünk le és ebédeljünk együtt, hátha elfelejtjük az összetűzésünket és barátok leszünk. Jól jönne nekem itt egy barát.
Rendben.
Leülünk, megesszük az ebédet, Leonard beszél és hallgatom a szövegét. Leonard Las Vegasból jött és egy hete van itt. Kokainfüggő és azt tervezi, hogy legalább egy évet tölt majd itt. Az utóbbi tizenkét hónapban mást sem csinált, csak finom kajákat evett, drága borokat ivott, golfozott és hatalmas mennyiségű port szívott fel. Eleget kokózott, azt mondja, ha megint elkezdi, akkor belehal. Nem tudom hogy miből él, de tudom, hogy az törvénytelen és tudom, hogy jól csinálja. Látom a tekintetében, hallom a szavaiból, észreveszem a könnyed stílusából, ahogy a legtöbb ember számára borzasztó dolgokról beszél. Ellazulok Leonard mellett. Jobban ellazulok, mint bárki mással akivel idebent találkoztam. Könnyedén beszél a szörnyűségekről. Valamiféle Bűnöző lehet. Ellazulok mellette.
Befejezzük az evést, elrakjuk a tálcákat, kimegyünk az Ebédlőből és bemegyünk az Előadóterembe. A nők a Terem egyik oldalán ülnek, a férfiak a másikon, és a Betegek teljes létszáma kétszázötven körül lehet. Mindenki a saját Osztályával együtt ül. Ahogy Leonard és én leülünk a Sawyer húsz tagja közé, egy Orvos a Színpadon beszélni kezd az Alkoholizmus fogalmáról és a Függőségről, mint betegség.
Kezdek rosszul lenni. Hányinger roham tör rám hullámokban. Fázom. Becsukom a szemem és kinyitom és megint becsukom. Gyorsan csinálom, lassan csinálom. Reszketni kezdek és az előttem álló széket figyelem és az megmozdul. Beszélni kezd hozzám, ezért elfordítom a fejem és kék és ezüst színű táncoló fényeket látok mindenütt. Becsukom a szemem és a fények beletáncolnak az agyamba. Érzem, ahogy a vérem lassan mászik fel a szívembe, és azt hiszem, el fogok ájulni, ezért az egyik kezemmel megmarkolom az arcomat és megszorítom. Fáj, de érezni akarom a fájdalmat, hogy a rémálomból valóság legyen és ne őrüljek meg. Mérhetetlen fájdalom, de érzeni akarom, mert távol tartja az őrületet.
Az Orvos befejezi az előadást és a Betegek tapsolni kezdenek és én elengedem az arcomat és mély levegőt veszek és előrebámulok. Leonard megpaskolja a vállamat.
Jól vagy?
Nem.
Kell segítség?
Nem.
Úgy nézel ki, mint akinek kéne.
Valami kell, de nem segítség.
Miközben az Orvos a színpadon megválaszolja a kérdéseket, felállok és kisétálok az Előadóból. Az Osztályunk felé veszem az irányt és reménykedem, hogy eljutok az ágyamig és az ágyban majd jobban érzem magam. Elsétálok Ken Irodája mellett, behív, de nem veszek róla tudomást és továbbmegyek. Kijön a Folyosóra és újra megszólít.
James.
Megállok.
Tessék?
A falnak támaszkodom.
Jól érzi magát?
Felém indul.
Szarul vagyok, muszáj lefeküdnöm.
Megáll előttem.
Lefekhet később. Meg kell csinálnunk a tesztet.
Milyen tesztet?
Az MMPI-t. Beszéltem róla ma reggel.
Nem akarom kitölteni.
Miért?
Mert szarul vagyok és muszáj lefeküdnöm.
Egy jó ideig szarul lesz.
Lehet, de most mégse akarom kitölteni a tesztet.
Kötelező.
Kitölthetném később?
Nem, most kell kitöltenie. Segít abban, hogy megtudjuk, hogyan segíthetünk magán, és azonnal el akarjuk kezdeni a segítséget.
Jó.
4. részlet
Felállok és kimegyek. Végigmegyek az Osztályon és bemegyek a Szobámba. Felkapom a kis Tao könyvemet, felveszem a legmelegebb ruháimat, a vastag pulóveremet és két pár zoknit, a harmadik pár zoknit a kezemre húzom. Az ablakon át látom, hogy hideg van. Kimegyek a Szobámból, szia, szia, szia. Végigmegyek a Folyosókon, soha többé nem kell látnom ezeket a kibaszott Folyosókat, sziasztok bazmeg. Végigsétálok a Porta előtt, elérek a bejárathoz és kimegyek a Klinikáról. Baszódj meg, szia. Kint vagyok.
Gyalogolni kezdek. Hideg van és sötét, nincsenek fények, a Hold sehol. Az úton megyek, az egyetlen úton, ami kivezet és bevezet. A fák körvonalát és a gőzölgő leheletemet látom. Hallom a lábam alatt a kövek és a murva ropogását.
Már nem emlékszem arra, amikor bejöttem, az nagyon régen volt, de tudom, hogy ez az út egy szélesebb útba vezet. A szélesebb úton lesznek autók. Megpróbálok majd stoppolni. A helybeliek tudják, hogy honnan jövök, ők nem fognak fölvenni, de a Kamionok vagy azok az emberek, akik messzebbről jönnek, lehet hogy fölvesznek. Az arcom begyógyult. Már nem úgy nézek ki, mint egy Alkoholista, Kábítószerfüggő Bűnöző. Normálisan nézek ki, bár nem vagyok az. Egy Kamion lehet hogy felvesz, vagy valaki, aki átutazóban van. A helybeliek nem fognak megállni. Ők tudják, miféle ember vagyok.
Az út elkanyarodik és a Klinika utolsó fényei is eltűnnek mögöttem. Csend van és koromsötét, ez tetszik nekem. Túl sokáig voltam távol az éjszakától és a legsötétebb sötétségtől. Jól ismerem, Otthon vagyok, Otthon érzem magam és az Otthonos Düh is visszatér belém. Minden emlék visszatér.
Zaj előttem és zaj mögöttem. Mögöttem egy Autó vagy Furgon zaja, amelyik felém tart az úton. A zaj előttem a hosszú, sima úton gyorsan mozgó járművek zaja. Az előttem levő zajt akarom. Ez a zaj kell nekem. Túl vagyok már azon, ami mögöttem van. Baszódj meg, szia.
Futni kezdek. Nem vagyok formában és a hideg levegő megégeti a tüdőmet. Fák mellett rohanok az aszfalt szélén, olyan gyorsan futok, ahogy csak tudok, és felmérem, hogy mekkora távolságot kell még megtennem. Nincs messze. Nincs messze, de nekem sok. A hideg levegőn minden mély lélegzet belehasít a tüdőmbe. Huszonhárom éves vagyok. Alig bírok futni.
Kiérek a forgalmasabb útra. Az elhaladó járművek reflektorai néha megvilágítják a széles és hosszú földeket. Tudom, hogy a legközelebbi Város nyugatra van. Lilly a Városban van, és balra van nyugat. Átrohanok az úton, balra fordulok és gyalogolni kezdek. Fürkészem a kocsikat és várom, hogy felemelhessem a hüvelykujjam.
Fehér Kisbusz érkezik a Klinikához vezető útról és felkapcsolja a reflektorát. Akárkik vannak a Kisbuszon, nyugodtan megbaszódhatnak. A Kisbusz feljön az útra, balra kanyarodik és felém tart.
Felém közeledik, és közben valaki kinyitja az utasoldali ablakot. A Kisbusz mellém ér, érzem, hogy valaki engem bámul és azt várja, hogy észrevegyem. Nem figyelek oda. Továbbmegyek és mereven előrenézek. A Város valahol előttem van. A motorzúgás felett meghallok egy hangot.
Hé, Kölyök. Elfelejtettél valamit.
Ismerem ezt a hangot, szeretem ezt a hangot, megbízom ebben a hangban, ő támogatott engem, amikor járni sem bírtam. A Kisbuszra pillanatok és benézek a nyitott ablakon. Lincoln ül az első ülésen. Engem bámul. Hank a volán mögött ül. Hank a kabátját tartja a kezében. Azt a kabátot, amit kölcsön adott, és én a Szobámban hagytam. Mosolyog rám.
Enélkül befagy a segge.
Mosolygok.
Hogy érzi magát Öreg?
Jól. És maga hogy van?
Sietek.
Hova megy?
Megkeresem a barátomat.
Ugorjon be egy percre, hogy felmelegedjen.
Nem zavar a hideg.
Ugorjon be.
Nem, köszönöm.
Lincoln beszél.
Szálljon be.
Megállok és Hank is megállítja a Kisbuszt. Lincolnra bámulok és ő rám bámul.
Nem megyek vissza.
Szálljon be.
Baszódj meg!
Meg akarja találni?
Igen.
Akkor szálljon be ebbe a rohadt Kisbuszba!
Bámulom, és ő engem bámul. A nézése hideg, sötét és kifejezéstelen, de őszinteséget érzek benne. Az ajtóhoz lépek, ő hátranyúl és felhúzza a pöcköt. Kinyitom, beszállok a Kisbuszba és becsukom magam mögött az ajtót. Zúg a fűtés és meleg van. Hank odaadja a kabátját és belebújok. Megszólal.
Hova menjünk?
Minneapolisba, a Buszpályaudvarra.
Sietünk?
Lincolnra nézek. Ő egyenesen előrebámul.
Mikor indult el?
Monoton hangon beszél.
Négy körül.
Hankre nézek.
Igen, sietünk.
Mosolyog és a Kisbusz megugrik, amikor beletapos a pedálba. A Kukoricaföldek ronda, szürke pacává változnak, a szélből sikoltás, az útból egy mozgó fényekkel és sárga csíkokkal teli sáv lesz, mely Lillyhez vezet. Ülök, kibámulok az ablakon és cigarettázom. Lincoln egyenesen előrebámul, mély levegőket vesz az orrán keresztül és néha megropogtatja az ujjait. Hank talál a rádión egy country zenét játszó állomást és folyamatosan énekeli a számokat. Ha nem tudja a szöveget, akkor kitalál valamit helyette, általában a jéghokival és a horgászattal kapcsolatban. Nem beszélgetünk.
Felbukkannak a Város fényei. Lehajtunk az Autópályáról az egyik Kijáratnál, és bejutunk egy fém és üveg toronyházakkal teli, zsúfolt központba. Az emberek sietnek az utcákon, a Vendéglők és a Bárok tömve vannak. Az Autók dudálnak, a Teherautók állnak, árut pakolnak le róluk, a Taxisok Utasokat keresnek. Hank befordul, elhaladunk egy hatalmas Sportcsarnok mellett, a villogó fények jelzik, hogy Este Meccs lesz. Behajtunk egy tömött Parkolóba és a távolabbi oldalán, egy bedeszkázott Ház és egy lerobbant Motel mellett van a Buszpályaudvar.
Az utolsó negyed mérföld egy órán, egy héten, egy éven, egy életen át tart. Tudom, hogy gyorsan megyünk, de ez a gyorsaság most nem elég nekünk. A lábam fel-le ugrándozik, izgulok, ideges vagyok és félek. Úgy érzem magam, mint tíz éves koromban, amikor kölcsönvettem az Apám óráját anélkül, hogy az engedélyét kértem volna. Elvesztettem a Tengerparton. Akkor vettem észre, amikor már hazafelé bicikliztem, és visszamentem a Tengerpartra és órákon át kutattam utána a homokban. Négykézlábra állva kerestem. Úgy érzem magam, mint amikor egy uncia kokain eltűnt a Szobámból. Darabokra szedtem a Szobát, kihúztam az ágyamat, kiürítettem a fiókokat, átkutattam a ruháimat. Mindent átnéztem. Sose találtam meg az órát. De a kokaint megtaláltam.
Odaérünk a bejárathoz és kinyitom az ajtót, még mielőtt megállnánk. Amint földet ér a lábam, rohanni kezdek. Átnyomakszom a kint álldogáló, poharakat rázó koldusok között. Füst van és húgyszag, de nem érdekel. Belököm az öreg, nehéz ajtót, és bent vagyok a Pályaudvaron.
Tipikus belvárosi Buszpályaudvar. Hatalmas Terem szürkés fényű neonlámpákkal. Három helyen van benne Jegyárusító Ablak, több Kijárat vezet a buszokhoz, hosszú sorokban kopott fapadok vannak a padlóhoz csavarozva. Nincs tele, de nem is üres. Kábítószer árusok, stricik, csövesek, szökevények, férfiak és nők alszanak a padokon. Könnyedén mozgok közöttük.
Átvizsgálom a padokat. Meg akarom találni Lillyt, nem számít hol és hogyan, csak meg akarom találni. Le-fel járkálok a padsorok között. Lehúzom az emberekről a takarót. Megfordítom őket, hogy lássam az arcukat. Benézek a hálózsákokba, cigarettát ajánlok az információért. Nem találom sehol. Semmit se tudok meg, senki sem tud semmit. Nem találom.
Odamegyek a Jegyárusító Ablakhoz. Odamegyek mind a háromhoz. A Jegyárusítók unottak és mérgesek, fekete-fehér képernyős televíziót néznek. Személyleírást adok és megkérdezem, hogy látták-e. Azt mondják, hogy nem látták. Újra megkérdezem, de a tévéjáték és a szappanopera jobban érdekli őket. Azt mondják, hogy nem látták. Nem is néznek rám, miközben beszélnek.
Visszamegyek a Bejárathoz. Tudom, hogy itt van még, vagy itt volt. Tudom, hogy látta valaki. Közelről megvizsgálok mindenkit. A striciket elkerülte volna, mert nélkülük is tud pénzt csinálni. A Dílerek nem árulják azt, amit ő szeret, mert nekem csak füvet, speedet és gyenge minőségű heroint ajánlottak. Lilly célja, hogy betépjen, vagy hogy Hazasiessen. Tudom, hogy itt van, vagy itt volt. Tudom, hogy látta valaki. Tudom. Figyelek. Tudom. Figyelek.
Folyamatosan nézelődöm, nézelődöm, nézelődöm. Kinézek magamnak két Srácot, akik egy padon ülnek. Tizenkét évesek lehetnek. Túlméretezett, bő farmert hordanak, vastag hosszúkabátot, ami elrejti a testüket, fejükön hátra fordított baseball sapka lefelé lógó ellenzővel. A pad a Mosdók előtt van, ahonnan látni lehet az egész Buszpályaudvart. Figyelem őket. Gondolom, hogy kik lehetnek ők. Tudom, hogy mit csinálnak.
Végigsétálok a Termen. Közeledem a Srácokhoz, úgy tesznek, mintha nem vennének észre, de tudom, hogy engem figyelnek, ugyanolyan óvatosan, ahogy én figyelem őket. Megállok a Mosdók ajtaja előtt. Abban a pillanatban az egyikük hirtelen és röviden a másikra néz. A másik tudomásul veszi a pillantást. Ebből a nézésből tudom, hogy jó helyen járok.
Kinyitom az ajtót. Rögtön érzem a húgy, a szar és az emberi rothadás szagát. Két lépést teszek egy rövid, sötét, mocskos Folyosón és ott egy másik ajtó. Kinyitom és erősebb lesz a szag. Belépek egy ocsmány Mosdóba. Törött és foltos csempék borítják a padlót. Egyszer fehérek lehettek, de most barnák. Összetört tükrök lógnak a poshadt vízzel teli mosdók felett. Az egyik falon piszoárok sorakoznak. Mindegyik tele van sárga húggyal, az egyikben egy málladozó cipő. Megnézem a Vécéfülkéket. Egyiknek sincsen ajtaja, a belső faburkolatokat falfirkák borítják. Meglátok egy pár cipőt az utolsó fülke alján. Új cipők, drága kosárlabdázó cipők. Megszólalok.
Mi a helyzet?
Hangot hallok. Mély és kemény, mint egy kőtörő kalapács, Gettós hanglejtéssel.
Mit akarsz?
Beszélnem kell veled.
Nevetést hallok. Mozgást hallok. Látom, hogy előrelépnek a cipők, felnézek, és egy férfi lép ki a Vécéből. Húsz év körüli lehet. A feje kopaszra van borotválva. Vékony kecskeszakálla van és ugyanolyan stílusban öltözik, mint a Srácok a padon. Alaposan megbámul, tetőtől talpig végigmér. Beszél.
Mi a helyzet?
Keresek valakit. Remélem, hogy tudsz segíteni.
Kit keresel?
Egy Lányt. Egy fiatal, fehér Lányt. Hosszú fekete haja van és kék szeme. Katonai kabát volt rajta.
A feje nem mozdul, de a szeme gyorsan és öntudatlanul a bal felső sarokba ugrik.
Nem láttam.
A szemébe bámulok.
De igen, láttad.
Elindul felém.
Azt mondod, hazudok?
Nem mozdulok.
Azt nem mondtam.
Felemeli a hangját.
Egy hazudós Anyabaszónak nevezel?
Hol van a Lány?
Még egy lépést tesz felém. A szeme hirtelen balra ugrik, aztán megint rám néz.
Nem tudom.
Szemben állunk egymással, az arcunk majdnem összeér. A képemben érzem a lélegzetét. Stabilan állok, de nem emelem fel a kezemet.
Mondd meg hol van!
Mosolyog. Egyáltalán nem barátságos a mosolya.
Miért kell megtalálnod ezt a Lányt?
Bajban van. Segítségre van szüksége.
Mit kapok, ha elmondom amit tudok?
A kielégülést, hogy jót cselekedtél.
Kuncog.
Az nem sokat ér nekem.
Mást nem tudok adni.
Valamit adnod kell érte.
Mire gondolsz?
Mennyi pénzed van?
Semennyi.
Van fegyvered?
Nincs.
Autód van?
Nevetek.
Semmim sincs, haver.
Elneveti magát és félrenéz. Visszanéz, végigmér tetőtől talpig, és belebámul a szemembe. Állom a tekintetét, de nem vagyok agresszív. Passzívan, nyugodtan, félelem és idegesség nélkül állom a tekintetét.
Honnan tudtad, hogy itt találsz?
Láttam kint a fiúkat, akik veled vannak.
És honnan tudtad, hogy van nálam kristály.
Mert valamikor én is kristályt szívtam és árultam is.
És most megpróbálod leszoktatni a Lányt?
Aha.
Én a Nővéremet vesztettem el miatta.
Sajnálom.
Jobban ismerem az anyagot, minthogy megpróbáltam volna leszoktatni.
Meg kellett volna próbálnod.
Senki se tud leszokni róla. Túl erős ez a szar.
Attól még meg lehet próbálni.
Csinálj amit akarsz, senki se tud leszokni erről a szarról.
Mondd meg, hogy hol van.
Összeszűkül a szeme és egyre erőszakosabban néz rám. Várok és visszabámulok.
Ha hülyítesz vagy szarakodsz velem, vagy bármilyen módon szívatni próbálsz, akkor megöllek.
Oké.
Kibaszottul kinyírlak.
Oké.
Itt járt néhány órája egy öreg fehér pasassal. A pasas nem úgy nézett ki, mint aki szív, de a Lány rosszul volt és remegett, és olyan kiéhezett szemekkel nézett, mint a Crackfejek szoktak. Az öreg pasas vett két ötvenes csomagot, és szerintem abba az üres Házba mentek, ami itt van a utcában. Hátul van egy betört ajtó, egy csomó Crackfej ott főzőcskézik bent a harmadik emeleten. Ha nincs ott, akkor nem tudok segíteni.
Bólintok.
Köszönöm.
Rám bámul.
Ne gyere vissza.
Nem fogok.
Megfordulok és kimegyek az ajtón, átvágok a Pályaudvaron a kijárat irányába.
Hank ott vár rám.
Azt hiszem megtaláltam.
Hol van?
Itt az utcában. A bedeszkázott Házban.
Honnan tudod?
Egy Díler mondta.
Kimegyünk a járda szélén várakozó Kisbuszhoz. Hank beül a volán mögé, én beszállok hátra. Lincoln kibámul az ablakon. Hank beindítja a motort, megfordul és elindulunk az utcán a Ház felé. Úgy néz ki, mintha valamikor Apartman Ház lett volna. Öt emeletes, mindegyik oldalán szabályosan vágott ablakokkal. Most minden ablak be van deszkázva.
Kavicsos emelkedő vezet a Főkapuhoz, ami szintén be van deszkázva. Minden fal tele van firkálva, a legtöbb firka olvashatatlan, és kupacokban áll a szemét a gyep helyén.
Megint kiugrom a Kisbuszból még mielőtt megállnánk. Körbefutok a Ház körül, keresem a hátsó ajtót, vagy egy rést a bedeszkázott ablakokon vagy bármit. Meglátok egy lefelé vezető lépcsősort és az aljában egy ajtót. Az ajtót bedeszkázták, de úgy néz ki, mintha meg lehetne mozdítani. Lemegyek a lépcsőn és üvegtörmeléken, piszkos sörös dobozokon, üres üvegeken, égett fóliákon, üres fecskendőkön, gyufásdobozokon és széttört öngyújtókon gyaloglok át. Megfogom a deszkát és félretolom. Belépek a Házba.
A Ház egy roncs, egy kibaszottul szétroncsolt roncs. Mindenütt szemétkupacok, és ázott matracok fekszenek a Folyosókon és a Szobákban. Piszkos csövekből bűzös lé csöpög. Hallom a falon futkározó patkányokat és látom a szarkupacokat a sarkokban, a levegőben záptojás- és dögszag keveredik, amitől összerezzenek, összehúzom magam és visszatartom a lélegzetemet. Gyorsan mozgok, űz a szar és a bűz, átmegyek egy Folyosón és fölmegyek az első lépcsősoron, amit meglátok.
Koromsötét van a lépcsőházban, ezért óvatosan lépkedek. Rálépek egy sörös dobozra és összepréselődik a lábam alatt. Hallom ahogy szétszaladnak a patkányok, hallom, hogy vinnyognak és sivítoznak. Megfogom a Korlátot, de a Korláton egy sűrű, nedves és hideg valami van, elengedem. Az első lépcsősor tetején egy üres szemétvödröt látok, amit felgyújtottak. Látom a korom és a hamu körvonalait. Kikerülöm. Megyek tovább felfelé.
Egyre tisztul minden, ahogy megyek felfelé, de még így is gusztustalan. A második lépcsősor tetején már emberi zajokat hallok. Lépéseket, halk beszédet, mély belégzéseket és hosszú kilégzéseket hallok. Egy fáklya sercegését. Nevetést, ami nem vidám nevetés. Magas és éles hangú vihogás, olyan mint a Boszorkánynevetés. Visszhangzik, visszhangzik, visszhangzik.
Felérek a harmadik emeletre. Belépek egy Folyosóra, ami jobbra és balra is vezet. Balról egy erős férfi hang azt üvölti, ki a fasz van itt, a Kurva Anyját, ki a fasz van itt. Elindulok felé. Most azt üvölti, mondd már meg, hogy ki a fasz van itt. Nem szólok egy szót sem. Csak megyek, befeszítem magam és készen állok a bunyóra. Azt üvölti, megbaszlak te Kurva, megbaszlak. Közelebb megyek, felkészülök.
Csend lesz, csak a fáklya serceg. Tudom, hogy két ajtóval beljebbről jött a hang. Ökölbe szorítom a kezem, összeszorítom az állkapcsom, rángatóznak az izmaim.
Előremegyek és belépek a Szobába. A távolabbi falnak támaszkodva egy sovány öregember ül, úgy néz ki, mint egy kisértet. A haja csapzott, a bőre olyan szürke, hogy nem látni, melyik fajhoz tartozik, ez a szín akkor alakul ki, ha valaki több hónapig nem tisztálkodik. Fogatlanul vigyorog és egy pipát szorongat, hosszú, vékony, forró és vörösen izzó üvegpipát. Látom, ahogy a pipa égeti a kezét. A fáklya a másik kezében van, rám céloz vele, mintha fegyver lenne. A crack keserédes, borsmentás, benzines szaga betölti a Szobát. A szag csúfot űz belőlem és feldühít, szeretném megízlelni a szagot, de Lillyt jobban akarom, mint a nagyszerű és borzasztó kristályt. A férfira bámulok és ő beszélni kezd.
Nincs nálam kristály. Semennyi sincs.
Hátralépek.
Nincs nálam, nincs nálam, ne vedd el a kristályomat, ne vedd el.
Kilépek az ajtón.
Nekem nincs kristályom a Kurva Anyád, nincs nálam, te mocskos fehér Ördög, te mocskos fehér Disznó.
Visszafelé indulok. Félúton a lépcsőház felé, amikor már halkulni kezd a hangja, az öreg megint azt üvölti, ki a fasz van itt, a Kurva Anyját, ki a fasz van itt. Nem törődöm vele. Ki a fasz van itt, a Kurva Anyját, ki a fasz van itt.
Elindulok a másik Folyosón. Az üvöltözésen túl új zajokat is hallok. Egy másik sercegést, vihogó nevetést, parketta nyikorgást, belégzést és kilégzést. Kinyitok egy másik ajtót. Három nő és egy férfi ül a földön a Szoba közepén. Szemük tágra nyitva, a tekintetük üres. Az egyik nő beleszív a pipába. Olyan erősen szívja, hogy behorpad a pofazacskója. Befejezi, átadja a pipát a mellette ülő nőnek, az átveszi, odatartja a fáklyát a pipa végéhez és beleszív. Nem szólok hozzájuk és ők se szólnak hozzám. Akarom azt a pipát, meg tudnék halni azért a pipáért, kitartás, nyomás innen. Ahogy az ajtóhoz érek, megint hallom a vihogást. Becsapom az ajtót és továbbmegyek a Folyosón.
Csend van. Az öreg abbahagyta az üvöltözést. Csak én keltek zajt, ahogy átgyalogolok az öreg deszkákon, a megsárgult újságokon és az üvegszilánkokon. Minden Szobába benézek, de mindegyik üres. Próbálom leküzdeni a vágyat, hogy visszamenjek egy kis kristályért, de másodpercenként erősödik lesz bennem. A Folyosó végéhez közeledem, és egy férfi hangját hallom, aki azt mondja, ó Bébi, ez az Bébi, szopjad Bébi, szopd a nagy kövér farkam. Közben köpést hallok, és hogy egy száj ide-oda, ide-oda, ide-oda mozog a nyálas húson. Tombolni kezd bennem a Düh, de emlékeztetem magam arra, hogy visszaszerezni jöttem, nem verekedni. Azért vagyok itt, hogy visszaszerezzem és lekopjunk. Egyre növekszik bennem a vágy. Visszaszerezni és lekopni. Olyan kibaszott gyorsan, ahogy csak bírok.
A Folyosó végéhez érek és megállok egy ajtó előtt. Bentről azt hallom, hogy ó, igen, te kis Kurva, jól csinálod, szívd ki mind, szívd ki mind te kis Kurva. Kinyitom az ajtót, belépek a Szobába és ott térdel, az arca egy öregember ölébe temetve. Mellette egy pipa és egy fáklya van a padlón.
A férfi oldalra néz, azt mondja, mi a fasz van, Lilly fölnéz és megérti. Szemeiben mohó vágy, kiéhezett őrület, iszonyatos szégyen és totális ragaszkodás a crackhez. Hanyatt vágódik a férfi mellett, akinek a bokáján van a nadrágja és azt üvölti, mi a faszt keresel itt. Nem foglalkozom vele, Lilly felé indulok, én érte jöttem. Látom a szemem sarkából, hogy a férfi egy üvegért nyúl, megállok, megfordulok és egy lépést teszek felé. Ütéstávolságon belül van és üveg van a kezében. Ütök. Gyors, kemény balhorgot nyomok az arcába. Megszédül tőle, én még egy lépést teszek előre. A falnak esik és rábámulok.
Nem azért jöttem, hogy bántsalak.
Visszabámul rám. Tágra nyitja a szemét. Megijedt.
Vidd a cuccaidat és takarodj a picsába.
Kezdi felhúzni a nadrágját, körülnéz a földön, hogy milyen holmija van még. Lilly felé fordulok, a zacskó cracket és a pipát szorongatja a kezében és hátrakúszik az egyik sarokba. Felé nyújtom a kezemet
Gyere ide Lilly.
Hátrafelé kúszik és megrázza a fejét.
Gyere már. Hazamegyünk.
Bent van a sarokban és az anyagot szorongatja. Rázza a fejét.
Itt hagyjuk ezt a szart és Hazamegyünk.
Szorongatja, rázza a fejét, a szeme elszállt, ő is elszállt. Megszólal.
Nem.
Felé lépek egyet.
De.
Hallom, hogy a hátam mögött kimegy az öregember. Megrázza a fejét.
Menj innen.
Nem megyek el nélküled.
Ordítani kezd.
Tűnj innen a picsába!
Előrelépek.
Nem.
Mélyebbre húzódik a sarokban, a zacskót és a pipát szorongatja.
Tűnj innen a picsába!
Előrelépek, előrehajolok és átkarolom. Vonaglik, megpróbál ellökni, verekedni próbál.
Szorosan átkarolom, stabilan állok és felhúzom a földről.
Gyere már.
Morog, hörög, vonaglik, verekszik. Tudom, hogy a drog, a crack, a kristály verekszik velem. Tudom, hogy ez nem ő. Tudom, hogy ha sokáig várok, akkor legyőzöm.
Gyere már. Hazamegyünk.
Megpróbál ellökni.
Verekedhetsz velem nyugodtan, akkor is Hazamegyünk.
Keményebben próbálkozik. Keményebben. Keményebben.
Felemelem a hangom.
Fejezd be a kibaszott verekedést. Hazamegyünk.
Van még egy utolsó ijedt dühkitörése, ütöget és lökdös, aztán abbahagyja.
Elernyed. Érzem a pipát és a zacskót a mellemen. Érzem, hogy lepottyannak, hallom, hogy koppannak a padlón. Arra gondolok, hogy fel kéne venni, kibaszott erős bennem a vágy, de várok. Addig várok, amíg el nem múlik. Várok.
Sírni kezd, a vállamra borulva zokog. Összetört, és a drog is összetört, mozdulatlanul állok egy pillanatig, hogy megvizsgáljam. Átkarolom, megfordítom és elindulok vele az ajtó felé. Kimegyünk a Folyosóra és elindulunk a lépcsőház irányába. A Kisértet újra üvöltözik és a vihogás is visszatért. Átölelem a síró Lillyt és elindulunk lefelé a lépcsőn, lassan és óvatosan, ha elengedném, akkor elesne. Összetört, el van veszve és be van tépve, nem tudja, hogy mi történik. Ha elengedném, akkor elesne.
Leérünk a lépcsősor aljára, végigmegyünk a Pincén, bűz és bűz, kint felcaplatunk a lépcsőn vissza az éjszakába. Megkerüljük a Házat. A Kisbusz ott áll elöl. Hank kiszáll és elénk jön.
Jól van a Lány?
Nincs.
Kinyitja az ajtót.
Gyorsan vissza kell vinnünk.
Felemelem és berakom a Kisbuszba.
Köszönöm.
Becsukja az ajtót. Lillyvel a karjaimban ülök és ő sírdogál a vállamon. Lincoln megfordul és ránk néz.
Crack?
Aha.
Bólint, nem szól többet és visszafordul. Hank kinyitja a vezetőoldali ajtót, beszáll a volán mögé, beindítja a Kisbuszt és eltávolodunk a Háztól.
Hank olyan gyorsan hajt, ahogy csak lehet, de okosan csinálja. Lilly kezd lejönni a crackről.
Remeg és izzad, percenként elveszti és visszanyeri az eszméletét és az eszét.
5. részlet
Visszafordulok, amikor már nem látom az Épületeket. Szinte azonnal tombolni kezd bennem a Düh. Mintha csak a Klinika falai tartották volna kordában, mintha a szabadságom az ő szabadsága lenne, mintha az én szabaduló papírjaim az ő szabaduló papírjai lennének. Gyorsan és brutálisan szökik fel bennem, és bár kívülről nem remegek, belülről igen. Kevin megfordul, rám néz és megszólal. Milyen érzés? Látom, hogy Bob engem néz a visszapillantó tükörből. Nem tudom. Bob beszél. Az mit jelent? Nem tudom. Kevin beszél. Mit akarsz csinálni? El akarok menni egy Kocsmába. Mit? El akarok menni egy Kocsmába. Te hülyéskedsz velem bazmeg. Nem, nem. Bob Bátyám engem néz a visszapillantó tükörből. Kevin Bobra néz, Bob Kevinre. Aggodalom, döbbenet és rémület van mindkettőjük arcán. Bob visszanéz rám, megrázza a fejét. Nem megyünk Kocsmába. Lehet, hogy ti nem, de én igen. Épp most jöttél ki a Rehabról. Elmegyek egy Kocsmába. Épp most jöttél ki a kibaszott Rehabról. Elmegyek egy Kocsmába. Vagy velem jöttök vagy nem, mindenhogyan jó, és ne pazaroljátok arra az időt, hogy megpróbáltok leállítani. Elmegyek egy kibaszott Kocsmába. Bob Kevinre néz, Kevin Bobra. Kevin megrántja a vállát, Bob megrázza a fejét. Rágyújtok egy cigarettára és lehúzom az ablakot. Bár hideg van, élvezem a levegőt. Szabad levegő. Az út egy órába telik. Senki se beszél. Bob kibámul a szélvédőn, Kevin kibámul az Utasoldali ablakon, én kibámulok a saját ablakomon. Olykor kidugom a fejem az ablakon, és hagyom, hogy arcul csapjon a jeges levegő. Fáj, de jól esik, azért csinálom, mert megtehetem. Nincsenek már Kötelező Rendszabályok, amiket be kell tartanom. Nincsenek már Nevelőtanárok, Felügyelők és Pszichológusok, akik válaszokat követelnek tőlem, újra én osztom be az időmet és én felelek a tetteimért. Ugyanúgy, mint a Klinikára vonulásom előtt, és mostantól az idők végezetéig, csak magamnak tartozom felelettel. Lehajtunk az Autópályáról és bemegyünk a Városba. Megnézem az órát Bob kocsijának a műszerfalán, tizenegy harminc. Megkérdezem, hogy ismer-e olyan helyet, ami most nyitva van, azt mondja, igen. Azt mondom, olyan helyet szeretnék, ahol adnak sajtburgert és van pool asztal. Nem válaszol. Csak bámul kifelé a szélvédőn. A Düh tombol bennem. Teljes erővel, a teljes erőnél is erősebben. Most másmilyen, ebben a pillanatban másmilyennek érzem. Erősebb, csendesebb, nyugodtabb. Egyszerűbb és energikusabb. Mintha biztos lenne abban, hogy győzedelmeskedik felettem. Mintha a küzdelmünk során megerősítette volna a hatalmát. Mintha tudná, hogy eljött az ő ideje, mintha arra várna, hogy elszabaduljon a pórázról. Nem harcolok ellene. Nem hívom ki. Ülök és várok és arra számítok, hogy olyan helyre érkezem, ahol Otthon érezhetem magam. Ülök és várok, és arra tartogatom az erőmet, amikor majd belépek a Kocsmába. A Düh erősebb, mint valaha. Ülök és várom, hogy mi fog történni. Bob behajt egy kis Parkolóba. A Parkoló mellett nagy Téglaépület áll. Magas és sötét ablakok sorakoznak az Épület elején. A neonreklám azt írja, Billiards, Bar and Grill. Kiszállunk a terepjáróból. Semmi pénzem sincs, ezért megkérdezem Bobot, hogy kérhetnék-e kölcsön. Megkérdezi, hogy mennyire van szükségem, és negyven dollárt kérek tőle. Megkérdezi, hogy miért kell ilyen sok, és azt mondom neki, mert kell. Kiveszi a tárcáját a zsebéből, kinyitja és ad két húszast. Megköszönöm neki. Átsétálunk a Parkolón. Végigsétálunk egy keskeny járdán. Odaérünk a bejárathoz, az ajtóhoz nyúlok és kinyitom. Mutatom Bobnak és Kevinnek, hogy menjenek előre, és miután bementek, én is követem őket. Sötét van. Előttünk asztalok, jobb oldalt egy hosszú, kopott, tölgyfa pult fut a fal mentén a kocsma végéig, balra egy másik helyiség nyílik hat pool asztallal. A pool asztalok mellett egy unott Pincérnő ül és a mennyezetről lelógó televíziót nézi. A bárpult mögött a Csapos egy támlátlan széken ül és újságot olvas. Egyikük se pillant fel. Bobra és Kevinre nézek. Megszólalok. Fiúk, miért nem játszotok egy kicsit a pool asztalon? A Bátyám rám néz. Te mit fogsz csinálni? Pár percre egyedül szeretnék lenni. Kiül az arcára a félelem és a csalódottság. Nem az én gondom. Ideje számot vetnem. Eljött a Düh ideje. Megfordulok és odasétálok a bárpulthoz. Magamhoz húzok egy alacsony bárszéket és leülök. Előttem tükrök és üvegek. A tükrök a mennyezettől a polcokig érnek. A polcokon üvegek sorakoznak. Whiskys üvegek, vodkás üvegek, gines üvegek. Rumos üvegek, tequilás üvegek, külföldi Országokból jött furcsa likőrös üvegek. Vannak átlátszó üvegek, barna üvegek, vannak piros üvegek, kék üvegek, és vannak többszínű üvegek, melyeket azért terveztek, hogy szemet gyönyörködtetőek legyenek. Némelyik üveg alacsony, némelyik magas, némelyik széles, némelyik vékony. Mind tele van alkohollal. Itt állnak előttem. Tele vannak a kibaszott alkohollal. A csapos felé nézek. Megszólalok. Csapos! Felnéz. Igen? Segítene egy kicsit? Persze. Lerakja az újságát és elindul felém. Mikor megáll előttem, megszólal. Ma hogy érzi magát? Nem beszélgetni jöttem. Rossz hangulatban van? Nem beszélgetni jöttem. Mit hozhatok? Megnézem az üvegeket. A szép üvegeket telis tele alkohollal. Hagyom, hadd vándoroljon a szemem, míg a tükröket és a képemet kikerülve meg nem állapodik. Egy fekete üveget bámulok. Vékony nyakú, vastag fekete üveget, ami Kentucky Bourbonnel van tele. Ezért az üvegért epedezik a Düh, ezt az üveget ismeri a legjobban. Rámutatok, a Csaposra nézek és beszélek. Abból kérek egy pohárral. Egy nagy pohárral. Nem egy szaros koktélpohárral, hanem egy kibaszott nagy korsóval. Azt akarom, hogy töltse tele. Az drága lesz. Lerakom a bárpultra a negyven dollárt, amit a Bátyámtól kaptam. Hozza csak. A csapos úgy néz rám, mintha dilis lennék, mintha vonakodna kihozni azt, amit rendeltem. Visszabámulok, tudtára adom, hogy nem megyek el, amíg ki nem hozza. Megfordul. Egyik kezével egy magas és vékony korsóért nyúl, a másikkal leveszi a fekete üveget a polcról. Figyelem, ahogy kitölti az italt. Minden cseppet látok, mint a lassított felvételen. Mikor megtelik a korsó, megfordul és lerakja elém. Köszönöm. Ott leszek, ha szüksége van még valamire. Köszönöm. Visszasétál az újságához. A korsót bámulom. A Düh kiszabadul a csendes állapotából, azt kiáltja, kibaszott véres gyilkosság, és erősebb lesz, mint valaha. Azt üvölti, az enyém vagy. Faszfej. Az enyém vagy, és mindig az enyém leszel. Az enyém vagy Faszfej. A korsót bámulom. A kezemet ráteszem a bárpultra. A korsót mindkét oldalról körbeveszi a kezem. Nem érek hozzá, de a közelében vagyok. Elég közel ahhoz, hogy ha úgy döntök, könnyen elérem a korsót. Lehajolok. Ahogy közeledik az orrom az erős, barna alkoholhoz, megérzem a csillámló felszínéről felszálló illatot. Felingerel. A Düh hangosabban ordít. Kicsúfol. Közelebb húz magához. Becsukom a szemem. Megdermedek, amikor az orrom hegye beleér a folyadékba. Bezárom a számat, mély levegőt veszek és jön, jön, jön. Teljes erővel. Az öntudatlanság finom aromája. A Pokol rémisztő bűze. Megborzongok és megremegek. Kívül-belül elpusztít és megerősít. Bár nem ért az ajkamhoz és nem jutott a testembe, mégis érzem az ízét. Mintha édes és erős faszén keveredne keserű benzinnel. Kibaszottul érzem az ízét. Megáll az idő. Nem mozdulok. Orrom hegyét egy korsó alkoholba lógatva ülök. Lélegzem. Mélyen és alaposan lélegzem. Hosszan be, és hosszan ki. Süllyed, amikor belélegzem és fodrozódik, amikor kilélegzem. Érzem az illatát, érzem az ízét, érzem az egészet. Kívül-belül. A Düh azt ordítja, emeld fel, emeld fel, emeld fel. A Düh azt ordítja, idd ki, idd ki, idd ki. A Düh azt ordítja, még, még, még, még, még. A Düh azt ordítja, akarod, szükséged van rá, kell neked, nem élhetsz nélküle, az enyém vagy Faszfej, emeld fel, idd ki, add ide, vagy megfizetsz érte. Még, még, még, még, még. Kinyitom a szemem. Látom a tiszta borostyánbarnát, a korsó karimáját, és az orrom hegyét, ahogy belemerül. Lassan felemelem a fejem. A szememmel egyenesen előre meredek, fix irányba nézek és nem pislogok. Eltűnik a látómezőmből a folyadék, eltűnik a korsó szája is. Polcokat, üvegeket látok és a tükör szélét. Tovább emelem a fejem, látom az állam alját, a számat, az orromat. Tovább emelem. Látom a szemem alját, az alsó szempillámat, a szemem fehérjét. Tovább emelem. Látom a halványzöldet. Egyenesen előttem. Mozdulatlanul belenézek. Nem pislogok. Belenézek önmagamba. A saját szemembe. Egy korsó alkohol van előttem. Bár nem látom már, de tudom, hogy ott van. Ráteszem a kezemet. Kezem a korsón. Önmagamba nézek. A saját halványzöld szemembe. A Düh ordít. Úgy ordít, ahogy még sose ordított. Ordítása erősebb és energikusabb, tele van haraggal, nélkülözéssel, gyűlölettel és éhséggel. Azt üvölti, hogy emeljem fel a korsót. Emeljem fel a kibaszott korsót. Döntenem kell. A döntés egyszerű. Nincs köze se Istenhez se a Tizenkét bármihez, csak a tizenkét szívdobbanásomhoz. Igen vagy nem. Egyszerű döntés. Igen vagy nem. Önmagamba nézek. A saját halványzöld szemembe. Tetszik, amit látok. Elégedett vagyok vele...
forrás****
Nem tudok mit hozzáfűzni. Az élet lehetne mindig rosszabb és rosszabb, lehetne görcsölni az elkövetkezendő percen, órán, napon. Próbálok erről leszokni. Szeretném újra sodortatni magam az árral és nem aggódni a holnap miatt... mert a görcsös akarás sose vezet jóhoz, előbb-utóbb összeomlik az ember, kicsit kell csak bízni abban, hogy van valamiféle jóakarat, mindenség, törődés, vagy bárhogy is hívjuk... csak bízni kell benne és hagyni magukat sodródni a széllel...
Remélem, ezt hamarosan
újra megtanulom...
Vannak, akik szerint az álmok nem jelentenek semmit, ezzel nem is szállnék vitába...
De persze lehet az is, hogy a tegnap látott két aranyos puli kölyök ennyire mély nyomott hagyott bennem =)
