2011. április 23., szombat
2011. április 15., péntek
"Just shut up and..."
A legrosszabb dolgok közé tartozik az, amikor egy alapjáraton hallgatag embert kérnek meg arra, hogy beszéljen.
Az én esetemben ez mindig szívszorító és könnyfakasztó. Nem az esetleges mondandóm miatt; én ezt érzem belül.
Egyszerűen szétszakadok belülről, amikor valaki beszédre bír. Mert akkor kiöntöm a lelkem, talán a szó legszorosabb értelmében is, és erre mindig csak az a válasz, hogy ne legyek ennyire toleráns, hogy ne tűrjek, hogy ne nyeljek, igenis, keressem az egészséges konfliktust, akarjak fejlődni, álljak ki magamért, a sok feles hallgatással ne okozzak magamnak egy szívinfarktust az elkövetkezendő 10 évben...
... és mindig ez van. Talán van benne igazság és túlon túl sokat tűrök, de... eddig ez volt a legvonzóbb tulajdonságom a többi ember számára. Szeretik bennem azt, hogy nem ítélek, van óvatos véleményem, de elfogadom a másikat olyannak, amilyen.
És a helyzet az, hogy megint potyognak a könnyeim, pedig csak magamban próbálok meg valahogy rendet tenni...
(Just shut up, bitch...)
Nem szeretek beszélni.
Nem akarok beszélni.
Tisztában vagyok vele, hogy ha még képzelt is a bajom, akkor is jobb lenne megosztani, mert azzal sok és későbbiekben igényelhető energiát spórolhatnék meg magamnak.
De nem teszem.
(egyébként tényleg miért nem?)
Egyetlen hivatkozásom az, hogy nem így neveltem magam. Egyszerűbb ha csendben maradsz és teszed a dolgod. Sok fölös - de talán építő jellegű - vitáról, helyzetről maradok le ezzel... De egyszerúbb volt a korábbi éveket teljes kussban túlélni.
(most akkor minek kezdjek el beszélni?)
M. ma rávilágított egy nagyon fontos dologra, miszerint ez a személyiség nem az én alapszemélyiségem, vagy legalább is... talán jobb nem belebonyolódni a dologba, a lényeg az, hogy valami hibádzik.
Baromira hibádzik.
A hiba kijavítható lenne, ha olyan dolgokat tehetnék meg, amikre a szívem vágyik és úgy érzem, hogy nekem szükségem lenne rá, de...
(mi "de"? ha kell, ne síránkozz, hanem cselekedj...)
... de valahogy nem jönnek össze a dolgok. Hiányzik a legfőbb dolog: a bátorság.
Szeretnék sok piercinget: egyet az orrba, egyet az alsó ajak alá, pár mütyürt a fülembe, talán a csuklómba is szeretnék lövetni egyet-kettőt.
Szeretnék tetoválás(oka)t: lapockáimra vágyok valamit varratni, mert meg lettem áldva egy formás háttal. Szeretnék valamit varratni a lábfejemre, a tarkómra.
Szeretnék hastáncot tanulni, mert állandóan azt hallom, hogy van érzékem hozzá, akkor tegyek róla, hogy tudjak is...
Szeretnék ismét emberek közt lenni, a régi barát(okk)al újra összefutni.
Szeretnék huzamosabb időre kikerülni a családi házból.
Valami küzdősport is jó volna...
De... csak hallgass... tervezz... majd eljön annak is az ideje...
Félek a beszédtől.
Szószerint - és a téma miatt ez a szó, most sátáni kacajra késztet - rettegek, főleg a hangbeli kommunikácitól.
Írással nincs bajom. Papíron tanultam meg legjobban kifejezni magam, mert a papírnak van egy olyan jó tulajdonsága, hogy fehér és üres, megtölthetem a gondolataimmal, de egyben ez a legidegesítőbb tulajdonsága is, hisz fehér és üres és ott a mondandó, de nem akar kijönni...
(ahogy Hajnóczynak is ez volt a legnagyobb problémája...)
Szóbeliséggel az a bajom, hogy félek attól, hogy hülyeséget mondok. Lehet, hogy poén származik belőle, nem, nem hinném, hogy sznob lennék és okosabbnak szeretnék tűnni a másiknál...
Egyszerűen csak: ne, ne és nem.
Rettegek elmondani a véleményem, mert szóban képtelen vagyok összefoglalni a gondolataimat, kételen vagyok érvelésre, értelmes beszédre.
Rettegek attól, hogy szavaim mögé rejtett jelentést tudnak be, hogy félreértenek, hogy nem értenek meg.
Rettegek a nekem célzott kérdésektől és az elvárt sablon válaszoktól.
Nem, nem, nem akarom.
Rettegek mindentől, ami saját véleményt kért, ami arra kért, hogy mutassam meg magam.
Nem szeretnék senkinek se feltűnni. El szeretnék süllyedni valahol, eltűnni észrevétlenül... nem érdemlem én meg senkinek se a figyelmét...
Na, tessék. Megint kisebbségi kongresszus ülésezik bennem.
Egyszerűen gyűlölöm magam, hogy nem adom meg a lehetőséget magamnak, hogy egy kicsit is önmagam legyek.
Hogy egy kicsit se vagyok olyan bolondos, olyan őrült, olyan kedves, olyan jókedvű (stb), mint amilyennek magamat látom az álmaimban.
Másokat segíteni tudom, magamat képtelen vagyok.
Másokat megnevelni tudom, magamat nem.
Másokat megváltoztatni képes lennék, magamat nem.
Hülyeség az egész helyzet és az a baj, hogy nagyon sokan vannak ezzel.
És a helyzet az, hogy más megoldás hiján csak annyi maradt nekem, hogy dühösen elrejtem magam és továbbra is teljes csendben szemlélem a világot...
vagy ahogy tetszik: visszavonulok beszédcölibátusomba.
2011. április 6., szerda
2011. április 4., hétfő
5let
Kitaláltam, hogy Zs.-nek mit készítsek a születésnapjára... sőt talán Anyák napjára is elsütöm ezt a poént, mert nagyon tetszik :D
Egyszerűnek tűnik, de van egy olyan érzésem, hogy szenvedni fogok vele...
ezt pedig nem más, mint a palackkert, üvegkert, florárium.
Ezeket a linkeket szedtem össze:
1
2
3
4
5
6
7
márcsak azt kell kitalálnom, hogy miként oldjam meg, hogy legyen benne liliom...
MADmoiselle Méli
A bemutatkozása...
[" I’m 26 years old and have been a goth model since 2002. My biggest love is creating traditional and digital artwork. Modeling is a hobby, my actual profession is as a goldsmith."(industrialgothic-on olvasható)]
...és a neve tetszik nagyon.
deviantja
2011. április 3., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)